Kezdeni, mint a mustármag, kicsiben, amit majd még folytatni szeretnék

 Tavaly egy éven át végigolvastam a Szentírást. Találtam egy szuper applikációt, ami tényleg tálcán kínálta a kényelmes lehetőséget. Én csak olvastam, ő meg pipálta az elolvasott részleteket, napról napra. Az ilyen többnapos vagy még hosszabb kihívásokkal az a gondom, hogy egy idő után kényszernek érzem, hogy haladni KELL, hiába gondoltam át és kezdtem el viszonylag tudatosan. Ha elfelejtem, kimarad, akkor már azt gondolom, lemaradtam, nem lesz hatásos...

De itt bizonyosságom volt abban, hogy Isten igéjében nem lehet lemaradni, bármikor el lehet mélyedni, és ha kimaradtak napok - olykor hetek! - szépen fel tudtam zárkózni. Akár teljes figyelemmel, akár kicsit darálva olvastam a Szentírást, mindig kaptam, mindig csak kaptam.

Kicsinek és mégis gazdagnak éreztem magam, a tavalyi évem egyik legnagyobb biztonsága volt, hogy valahogyan kapcsolódom Istenhez. Tudom, hogy Neki nincs szüksége arra, hogy tegyek ezért. Tudom, hogy engem tart meg.

Ha van mindig egy pici figyelem, egy pici odafordulás, Ő azt sokszorosan áldja meg az életemben.

És ha a világ hangjai zajjá boltosulnak körülöttem, és elveszek az információáradatban, a csend, az elcsendesedés ad nekem egy origót. Isten jelenlétében elcsendesedni próbálni - ami sokszor úgy néz ki, hogy betoppanok az ő terébe, hirtelen felé fordulok, és bombázom a mondandómmal, gondolataimmal, vagy ezek foszlányaival, amiket ő mégis ért, mert ő lát engem, egyben, az egész énemet.

Ezt még folytatni fogom, de megyek tovább a mustármagos gondolatok felé.

--

illetve: 

Nagyon sokszor tapasztalom, hogy elég egy kis valami, ami egy adott élethelyzetben megtart, segít a következő lépéshez, vagy kilő, mint egy ágyúgolyót.

..